Őseim sokac-horvátok, életük és kultúrájuk szerves része a szőlő és a bor. Az ő nyelvükön a planina hegyet, szőlőhegyet jelent. Nem múlott úgy el nap hogy ezt a kifejezést ne ejtették volna ki a szájukon. A mohácsi szőlőhegy mindig is jelölve volt a hajdani magyarországi bortérképeken.

Hazánk egyik legmelegebb, legszárazabb és leghosszabb tenyészidejű termőhelye ez. Talaja mészkövön lerakódott lösz, meszes bemosódásokkal, legfelül barna erőtalajjal.

A napsütéses órák száma országunkban a legmagasabb, a lehullott csapadék mennyisége szinte itt a legalacsonyabb. A római korban adatokkal is alátámasztva bizonyítottan termesztettek már itt szőlőt. Legutóbb egy Mária Terézia korabeli hadászati térképen szembesültem vele, hogy ameddig a szem ellátott itt szőlőskertek volta. Levéltári adatok szerint a 19. század végéig – a filoxéra vészig – a kadarka volt a legfontosabb szőlőfajta. A hazaiból – ahogy nálunk a régi gazdák a kadarkát becézték – készült fehér, siller és vörösbor is.